14. rész

  Kedves Olvasóim! Most, hogy végre kitört a nyári szünet gyakrabban fogok tudni hozni részeket. Pont tegnap egy éve, hogy létrehoztam a blogot ezért most egy különlegesen hosszú rész hoztam. Fogadjátok szeretettel:

Csalódás

Itt egy kép Dévről is. :))

     " Az emberek sokszor csalódnak másokban. Esetenként önmagunkban is. Gyakran olyan feladatokat tűznek maguk elé amiket nem képesek teljesíteni. Az is elmondható általánosságban, hogy az emberek nem szeretnek másoknak csalódást okozni. Főleg nem a legjobb barátjuknak. És nekem mégis ezt kell tennem. "

  Dév az erkélyen ült miközben ezek a gondolatok gyötörték. Ki se néznénk belőle, hogy legbelül milyen filozofikus tud lenni. Nagy sötétkék szemei az égre szegeződtek. A felhők összegyűltek a feje felett. 

" De ha nem mondom el neki és lenne köztük valami még nagyobbat fog csalódni, ha az a ribanc faképnél hagyja. Nem szabad, hogy hiú ábrándokba ringassa magát. Pedig mennyire odavan azért a lányért. Látszik minden rezdüléséből. És nekem kell elvennem tőle az igazság véres valójával. Nekem. "

Ökölbe szorította a karját, egészen kidagadtak rajta az izmok. Aztán berohant a nappaliba. Pedig remélte, hogy legalább Púnak összejön valami, ha már neki úgy sincs senki aki szóba jöhetne.

  Egy újabb hűvös, libabőrös késő őszi nap vette kezdetét. De Puer nem érezte csontjaiban a hideget, ellentétben az osztálytársaival akik fogvacogtatva, dideregve álltak az infó terem ajtajában a tanárukra várva. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé, ilyenkor ember fia nem tudta volna róla megmondani, hogy éppen mire gondol. A távolban megjelent Dév ismerős alakja. Fekete farmerkabátot és nadrágot viselt, szürke sportcipője orrát befogta a sár. A mazsolabarna szemű srác már messziről integetett neki örült, hogy végre ideért. Kezdett unatkozni nélküle. A többi fiú az osztályából mindig olyan eseménytelen dolgokról tudtak csak beszélni, mint a sportműsorok, a tanárok vagy, hogy melyikük épp, hogy rúgott be a hétvégén. Vagy őt kezdték el piszkálni valamivel, ha úgy tartotta kedvük.

  De Dév most valahogy más volt, úgy tűnt mintha bántaná valami. Amikor kezet fogtak magára erőltetett egy halovány mosolyt, de mikor beszélt hozzá lesütött mélykék szemeit. A hangja is olyan fátyolosabbnak tűnt és halkabbnak, mint máskor.

- Puer te nem fázol kabát nélkül? - kérdezte aggódva. - Én még így is majd meg fagyok.

- Nem. - csóválta meg a fejét. - Tudod, hogy én hidegvérű vagyok, a hidegben nem fázom, csak hibernálódom. 

- Aha persze. Tudom én miért nem fázol. Fűt a szerelem.

-Kikérem magamnak. Én nem vagyok szerelmes. - szólt dacosan Pú.

- Hát jobb is. - húzta el a száját Dév.

- Miért?

- Gyere elmondom. - mutatott a szemével az iskola mögé.

  Elindult. A barátja követte. Vajon mit akarhat mondani? Rossz érzés fogta el.

- Miért kellett ide jönnünk? - kérdezte Puer.

- Mert mondani akarok neked valamit Szolórával kapcsolatban csak nem akarom, hogy a többiek hallják. - tette a szája elé a kezét Dév.

Puer kutyaszemei még jobban elkerekedtek:

- Mit?

- Hát hol is kezdjem. Tegnap dumáltam az egyik haverommal Roxannal. Tudod, hogy ki az?

A fiú feszülten bólintott.

- Érdeklődtem tőle Szolóráról, hogy milyen csaj, csak jobban ismeri nálunk, hisz az osztálytársa. Elég sokkoló dolgot mondott. - itt megállt, gondolkozott, hogy fogalmazzon.

- Mit?

- Hát azt, hogy szerinte a csaj nem normális meg, hogy sokkal jobbat is találhatnál nála. Meg, hogy visszafogottnak és okosnak tűnik, de valójában minden nap más palival van, ha az egyiket megunja, rögtön új áldozatra hajt. - adta vissza a gyom komisz hazugságát Dév.

- Hogy mi? - képedt el Puer. - Ugye csak hülyéskedsz?

- Nem sajnos ez az igazság. - görbült le a szája, nagyon nehezére esett lelomboznia a legjobb barátját. - Még azt is mondta, hogy az egyik spanjánál bepróbálkozott, de miután megvolt neki, egyből lekoptatta.

- Anyám! - kapott a fejéhez Pú. - Hogy én mekkora egy barom vagyok! Még én azt hittem, hogy ő más mint a többi vagy hogy lehetne belőle valami. Na mindegy.

Csalódottan sóhajtott egyet és úgy érezte, hogy a világ már megint összeesküdött ellene. Még egy reménysugár foszlott szerte benne űrt és magányt hagyva a társai után.

- Sajnálom. - mondta Dév.

- Ugyan ne sajnáld, kezdetben minden nő rendesnek tűnik aztán koppansz csak. De én most nem koppantam újra hála neked köszi, hogy szóltál mielőtt még bármi is lehetett volna köztünk.

- Hát ez csak természetes, nem kell megköszönni. - mosolygott Dév majd hátba veregette a barátját. - És ne búsulj van még sok hal a vízben és biztos, hogy rengeteg olyan is van aki tényleg megérdemel.

- Igazad van, csak az a baj, hogy én mindig vagy ribiket szemelek ki magamnak, vagy olyanokat akik rám se bagóznak. - szólt keserűen. - Nem megy nekem ez a dolog. Szerintem tuti egyedül fogok meghalni.

- Dehogy fogsz! - rázta meg a két vállánál fogva Dév. - Ne sajnáltasd magad, az nem vezet semmire.

- Jól van na, nem sajnáltatom magamat. 

  

  Egyenletesen kopogott egy pár fekete csizma az Alma Máter Gimnázium kapuja alatt.Csak két cipő volt se mögötte, se mellette nem baktatott más lábbeli. A csizma szárát kis ezüstös kövek díszítették. Feljebb haladva világoskék farmernadrág csinos kis szakadásokkal tarkítva takart két formás lábat. Felettük combközépig érő csokoládébarna ballonkabát foglalt helyet. Az ujja végén és nyaktól lefelé ugyanilyen színű nagy gombok takarták a rézszínű cipzárt. Középen egy szorosan összehúzott hosszú barna vászonöv emelte ki a derekat. A vékony szövetkabát hátára a gesztenyebarna göndör fürtök sűrűn omlottak. Ez a kabát Szoszi kedvenc ruhadarabját képezte külön neve is volt: nyomozókabát. És lám tényleg úgy festett benne, mint egy ezredforduló előtti Calambo. Komolyságot és eleganciát kölcsönzött a megjelenésének. Luszita Szolóra egy lassú elegáns mozdulattal a hajába túrt, hogy tisztábban lássa az utat. Az alsó ajkába harapott, ami kicsit vastagabb volt mint a felső. Grafitszürke egérszemei ide oda jártak hol a kilincsre hol a betonra tévedtek. Feszült volt. Kis tétovázás után, de kinyitotta az iskola bejárati ajtaját.

  Az tesiteremhez sietett ugyanis épp ott volt az első órájuk. Megpillantotta Zent és Szilefint az ajtó előtt.

- Sziasztok! - mondta alig hallhatóan.
A két fiú is visszaköszönt kórusban.
- Mi lesz a 2. óránk?
- Biosz. - válaszolta Szilefin.
- Felelünk? - tett fel egy újabb kérdést Zen.
- Aha, azt mondta egy ember felel. - mondta a másik fiú. - Szoszi te tanultál?
- Mire? - nézett rá kikerekedett szemmel.
- Hogy, hogy mire? Hát bioszra! Hol voltál te az előbb? - tudakolta csodálkozva a szőke srác.
A lány nem válaszolt csak a földet nézte.
- Minden rendben? - kérdezte Zen, mert látta, hogy valami nagyon nincs.
Szolóra habozott nem volt benne biztos, hogy el akarja mondani mi bántja. " De hát ők a barátaim, igazán elmondhatnám nekik! " Végül aztán meggyőzte magát.
- Hát... Hazudnék ha azt mondanám, hogy igen.
- Mi a baj? - tette fel a kérdést Szilefin.
- Tudjátok tegnap a nagymamám kórházba került és nagyon aggódom érte. - mondta szomorú hangon.
- Szegény. - sajnálta meg Zen. - Nem tudják mi baja?
- Csak annyit tudunk, hogy talán a szívével van valami keringési betegség.
- Az én mamám is szívbeteg. - szólt Szili.
- Ne aggódj, biztos jobban lesz! - vigasztalta mosolyogva a kis Zen.
- Hát nagyon remélem. - sóhajtotta.
Flammi, Éndzselin és Aminika kíséretével szaladt Szoszihoz. Rögtön átölelte jó szorosan, a jobb válla egészen eltűnt a göndör fürtök alatt.
- Szia! Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Szia. Hát fizikailag jól. - eresztett egy fél mosolyt Szolóra.
- Jaj, úgy sajnálom szegény mamádat. - mondta szomorúan a szőkésbarna lány.
- Ja én is. Mesélte Flammi, hogy kórházba van. - szólt együtt érzően Éndzs.
- Szegény Szoszika! Ne félj meg fog gyógyulni! - vigasztalta Ami.
- Jobbulást kívánok neki! - mondta Éndzselin.
- Átadom. - biztosította Szoszi.
- Én sem jöttem ki túl rég a kórházból és azt elmondhatom, hogy a kaja az igen szar. - fintorgott a szőke srác.
- Hát ja akkor is halálra aggódtuk magunkat! - tette hozzá Éndzsi.
- Én nem. - gondolta Aminika.
Valamiért sose bírták egymást Szilefinnel és Zennel, ha a többi barátjuk nem volt ott mindig szívták egymás vérét.
- Mikor mész a mamádhoz? - érdeklődött Flammi.
- Holnap suli után meglátogatom. - válaszolta Szolóra.


  Puer nem tudott koncentrálni. Matematika órájuk volt, de nem értett semmit a számok összevisszaságából csak írógép módjára másolta a táblát. Hogy dúlhatta fel az a lány ennyire? Úgy érezte összeszorul a szíve, ha csak rá gondol. Ezzel csak egy baj volt: hogy nem tudott nem rá gondolni. " Verd ki a fejedből Pú, az a csak egy szajha! " De hiába újra és újra végigpörgette magában azokat a pillanatokat amikor először találkoztak és ráesett a buszon, aztán a kézműves szakkor órákat is. A gyönyörű mosolya, az aranyos kis vékony hangja, a puha, selymes érintése és az igéző tekintete... Megrázta a fejét, mintha így akart volna szabadulni a gondolattól. Hihetetlen az, hogy csak egy kis hancúrozásra kellett volna neki. Csalódottan távozott volna! Erre a gondolatra még egy kicsit el is mosolyodott. " Az lesz a legjobb, ha nem beszélek vele, de még csak nem is köszönök. Egyszerűen levegőnek fogom nézni, amíg le nem kopik rólam. "
Ez gondolatnak mind szép és jó, de elég nehéz lesz megvalósítani, főleg, hogy szakkörön pont egymás mellett ülnek. Nem baj egy héten csak kétszer egy órát kell együtt tölteniük, azt meg valahogy csak kihúzza. Maga lesz a megtestesült közöny.


  - Gondoltál már arra , hogy milyen lenne az élet pasik nélkül? - kérdezte Lumier.
- Szerintem biztos, hogy jobb. - válaszolta Szolóra.
- Dehogy szerintem tuti unatkoznánk nélkülük! - mosolygott Lumi.
- Te biztos, neked minden nap más pasid van. - szólt irigykedve Flammi.
- Hát na, aki megteheti! - tette a tarkója mögé büszkén a kezeit Lumier. - Egyébként mi van Puerrel?
A folyosó már megint ettől a három lánytól zengett szokás szerint. Épp a mosdóba indultak.
- Megvan, él mint hal a vízben gondolom... - ironizált Szoszi.
- Ez nem válasz! Tudod, hogy mire vagyok kíváncsi! - nézett rá Lumi mindent átható szúrós csokibarna tekintetével.
Szolóra elfordította a fejét. 15 - ös terem. Ez Puerék osztályterme. Vajon itt vannak most? Aztán a távolban feltűnt a magas barna hajú srác ismerős alakja.
- Psszt! - csittegte le Szolóra a többieket. - Itt van!
- Hol? - meresztgette a szemeit Flammi.
- Ott a 15 - ösnél. - búgta halkan a göndör fürtös. - Barna hajú, zöld felsős.
A a srác egy kicsit kócos volt, mint mindig, de ez is nagyon jól állt neki. Szoszit megint fura érzés fogta el, mintha valaki meggyújtott volna egy mécsest a tornyosuló sötét melankóliájában. Legalább egy helyes csávó van a közelben ha a világ összedől is.
- Az ő? - csodálkozott suttogva Flammi.
- Nem is rossz, nem is rossz. - mosolygott kajánul Lumier.
- Illene hozzád. - kacsintott rá a másik lány. 
- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét.
A csajok némán bólogattak. Szolóra elvörösödött. Puer észrevette őket. Egy pillanatra megakadt a tekintete a lányon. A grafitszürke szemek viszonozták a pillantását. De inkább gyorsan más felé nézett, még a fejét is elfordította.
- Láttátok ezt? - kérdezte Lumier megdöbbenve miután elhaladtak mellette.
Szoszi a földet nézte, de legszívesebben inkább felrobbant volna. " Még csak nem is köszön, rá se néz? Hogy rohadnál meg te is! Mégis mit gondol, ki ő? "
- Hú, de megverem! - kiabálta Flammi. - Még a fejét is elfordítja, hát milyen ember az ilyen? 
- Tudtam én, hogy nem tetszem neki. Hülye köcsög. Nem is érdekel! - dobta hátra a haját dacosan Szolóra. - Így járt.
Úgy érezte, a szíve a fülében dübörög.
- Ja meg sem érdemel! - mondta bosszúsan Flammi. - A világ legnagyobb bolondja, nem tudja milyen lehetőséget szalasztott most el! 
- Nem hát! - szólt gúnyosan Lumi aztán hátrafordult. - Hallod te szerencsétlen idióta! Meg sem érdemled! Szopd le magad nyugodtan, akkor se találsz még egy ilyen lányt!
- De előtte még vetesd ki a lengőbordádat! - harsogta az egész folyosó füle hallatára Flammi.
Szolóra beszaladt a mosdóba ott pedig a falnak támaszkodva nevetni kezdett.
- Ti nagyon bolondok vagytok! - mondta a röhögéstől fuldokolva. - Még szopja le magát! Ezt sem néztem volna ki belőled Lumi! Á, nem bírom bekönnyeztem!
- Na, tudja kivel szórakozzon! - szikráztak a csokibarna szemek. - Remélem hallotta. 
- Az tuti, az egész folyosó minket nézett, hogy mi bajunk van. - szólt Flammi. - De nem érdekel, mindjárt visszamegyek és felakasztom a farkánál fogva!
- Már feltéve, hogyha van neki. - mondta kacagva Szoszi.
- Megérte magunkat így beégetni, mert végre röhögni látlak. - szólt bölcsen Lumi.
- Hát ki ne röhögne ezen? - kérdezte Szolóra. - Tudod, hogy én vizuális típus vagyok, mindent elképzelek.
- Igen tudjuk. - bólogatott a két lány.


  Puer csak félfüllel hallotta a neki címzett megjegyzéseket. " Meg sem érdemled! Szopd le magad nyugodtan, akkor se találsz még egy ilyen lányt! "
Ezek biztosan a barátnői voltak. Lehet, hogy Dév tévedett és Roxan mégse mondott igazat? A fenébe is, nem szabad, hogy elbizonytalanítsanak! Mindenesetre Szolóra arca bosszús volt, ezt egészen biztosra vehette. Úgy kell neki őt többet senki nem nézheti palimadárnak...
  Mégis rosszul érezte magát, a bűntudat mardosta. Egész nap nem evett egy falatot sem. Ott volt három szendvics a táskájába, de rájuk sem bírt nézni, olyan szinten nem volt étvágya. Pedig már az ötödik órájuk következett: testnevelés. Dévvel együtt megkeresték a tornacuccukat és rohantak le az öltözőhöz. Puer kopogtatás nélkül nyitott be. Megdöbbentő látvány tárult a szeme elé egy hangos sikítás kíséretében.
- Nem takarodsz? - kérdezte tőle egy jó nagydarab csaj rózsaszín melltartóban és fehér virágmintás bugyiban.
De a választ nem várta meg, csak Púhoz vágta a tornacipőjét.
- Aúú, az orrom! - jajjgatott az, majd gyorsan becsapta az ajtót.
- Á a szemem, a szemem! - kiabálta Dév. - Asszem kiégett!
- Ha ezt vágóhídra vinnénk biztos jó pénzt adnának érte. - szólt orrhangon a mazsolabarna szemű.
- Az tuti! Egyszer nyitunk be véletlenül az öltözőbe, akkor is csak ilyet látunk!
A tesi órán először csak egy kicsit futni kellett, de Puernek még ez is nehezére esett, az első két kör után kifulladt. A gyakorlatok se mentek úgy ahogy kellett volna, mert szédült, kimerült volt. 
  Az utolsó két óra is nagyon lassan telt el, de sikerült magába gyűrnie tesi után egy fél szendvicset Dév unszolására. A barátja aggódott. Ha éhségsztrájkba kezd Pú, le fog gyengülni. Még, hogy nem szerelemes abba a csajba, tudja kinek mesélje ezt be! És holnap a 8. órában szakkör lesz.
- Én nem megyek, kiiratkozom. - jelentette ki Puer. 
- Dehogy iratkoszol! Nem menekülhetsz el előle, nehogy már miatta iratkozz ki! - szólt indulatosan Dév. - Tudod mit? Majd helyet cserélünk, hogy ne kelljen mellette ülnöd. 
- Jó, oké. - ment bele, mert már ahhoz sem volt ereje, hogy vitatkozzon.
El kell felejtenie Szolórát másképp nem gyógyulhat ki ebből a depresszióból.

13. rész

 Kezes bárány

    - Dév emlékszel arra a lányra aki mellettem ült?

- Arra a kis göndör hajúra, persze, hogy emlékszem. Honnan ismered?

Puer és Dév alatt csikorogva forogtak a buszkerekek. Ketten kapaszkodtak egy ülésbe olyan tömeg volt az ide - oda rángatózó járművön. 

- Még év elején rám esett a buszon és utána váltottam vele pár szót. Szerintem aranyos lány, mondjuk nem ismerem. Szerinted?

- Ja, szerintem is, helyes kiscsaj. - értett vele egyet Dév, miközben egyre gyanakodóbban figyelte barátját.

Puer réveteg tekintettel bámult kifelé az ablakon. A keze szorosan markolta a kapaszkodót, de az arcán látszott, hogy valahol egészen máshol jár, nem a kettes buszon. Mazsolabarna szemei a semmibe meredtek.

- Bejön?

Dév kérdése visszarántotta a földre a fiút.

- Kicsoda? - értetlenkedett, mint aki nem tudja kiről van szó.

- Hogy, hogy ki hát az a c-s csaj.

- Ja, Szolóra? Hát... - sütötte le kutyaszemeit zavarodottan. - Aha. - nyögte ki végül.

- De tudtam! - nevetett Dév. - ismerlek már mint a rossz pénszt, Pú!!

- Ha, ha nagyon vicces, röhög a vakbelem. - forgatta a szemét.

- Amúgy szerintem összeillenétek. - mosolygott Dév.

- Tényleg? - csodálkozott Puer nem ezt a választ várta volna.

- Persze. - Majd én kinyomozom, hogy ki ez a csaj. - mondta lelkesen Dév. - Tudod vannak a kapcsolataim. - rákacsintott a bal szemével legjobb barátjára.

- Igen tudom, de szerintem nem kéne. Úgy sem lenne nála esélyem. - sóhajtotta lemondóan.

- Dehogyisz nincs! - vágta rá ellentmondást nem tűrően Dév. - Már van is egy ötletem, hogy kit fogok először megkérdezni.


  Az iskola udvara tinédzsereket hívogatóan tele volt padokkal, korlátokkal, bokrokkal és fákkal. Az ősz végére már minden növény csupaszon lengette ágait, a hajnali dér nyomai még látszottak a zöldessárgás füvön. Az egyik padon fagyoskodott a már jól összeszokott lánybagázs: Flammi, Éndzselin, Lumier, Szolóra és Aminika. Nagy ricsajjal voltak, mint mindig és Szoszit faggatták a kézműves szakkörös élményeiről.
- És ott találkoztál azzal a sráccal? - kérdezte Ami.
- Igen, mondom, hogy együtt ülünk, odamentünk hozzájuk a fiúkkal, mert már csak ott volt hely. - magyarázta a göndör fürtös.
- Ez a sors keze! - ujjongott Flammi. - És már tudod, hogy hívják?
- Aha, Astrin Puernek. - mondta halkan vigyázva, hogy meg ne hallja valaki. 

- Hogy, hogy? - képedt el Ami. - De hát az a pali egy nyomorék! Ismerem egy oviba jártunk.
- Nem is. Amúgy meg nem is ismered, oviba, hol van az már? - csattant fel Szolóra, rosszul esett neki ez a megjegyzés.
- Tényleg nem az. Én ismerem és igenis rendes srác. - értett vele egyet Éndzselin. - Nekem meg évfolyamtársam volt.
- Tényleg? - csodálkozott Szolóra.
- Aha. Jó mondjuk annyira nem ismerem. De beszéltem már vele életembe. Szerintem nem rossz, de nekem azért nem kéne. – nevetett.

- Jó mondjuk annyira tényleg nem szörnyű, mondjuk például… - akadt meg a beszédben Aminika. – Mondjuk… Á ez nekem nem megy!

- Nem tudsz rá úgy se semmi jót mondani, ne is próbálkozz! – legyintett Szoszi.

- Jajj, majd mindenképp mutasd meg nekem is én is látni akarom! – könyörgött Flammi.

- Ja és nekem is. – szólalt meg Lumier.

- Persze, majd ha látom mindenképp szólok. – biztosította őket a göndör fürtös lány.

  Puer egyedül ült a folyosón egy padon ölében az angol könyvével. Fehér pólót és kék farmernadrágot viselt, a tekintete egyszerre volt bánatos és ködös. Témazárót írtak, de valahogy sehogy sem volt kedve most tanulni, kósza gondolatai egész máshol jártak. Vajon mit akar megkérdezni Dév? És mégis hogy? Ezeket persze a barátja nem volt hajlandó elárulni. De úgyis feleslegesen strapálja magát az ilyen lányoknak, mint Szolóra már vagy rég van barátjuk vagy nem kíváncsiak a hozzá hasonló szerencsétlenekre, mint ő. Reméli nem csinál semmi hülyeséget, mert nem akarja, hogy mindenki azt higgye, hogy belezúgott Szolórába. Főleg Szolóra ne higgye ezt, mert biztos, hogy megijedne és ha többet nem állna vele szóba lehet, hogy azt nem élné túl. Tapasztalatból tudta, hogy ha az ilyesmi kiderül, akkor annak sosincs jó vége. Valamilyen oknál fogva sosem volt szerencséje a csajoknál, ha közeledni akart egyhez, akkor az rendszerint elmenekült előle. Mégse bírja kiverni ezt a lányt a fejéből, valami van benne, valami különleges és megmagyarázhatatlan abban ahogy ránéz.

  Dév mutatóujjának oldalba bökése ébresztette fel az álmodozásból.

- Juhú! Föld hívja Pút! Jelentkezz! Pú! Itt vagy? Hallassz?

- Persze, persze figyelek, csak elméláztam egy pillanatra. – pislogott.

- Már megint Szolórán gondolkoztál mi? – nevetett.

- Nem dehogyis. – sütötte le a mazsola szemeit Puer.

- Hazudssz! Valld csak be az a csaj teljesen elvette az eszedet!

- Jól van na, beismerem egy kicsit tényleg bejön.

- Háháháhá! Tudtam én engem nem tudsz átverni! Nem is kicsit, szerintem te már most a szerelem elsődleges tüneteit produkálod. – állapította meg.

- Ne hülyíts már Dév, nem vagyok szerelemes! Még ekkora baromságot! Én szerelmes ugyan már viccnek is rossz! – forgatta a szemét Puer,

- Hát nekem ez a világfájdalmasz arc és ezek a nagy sóhajtások valami egész másról árulkodnak. Várj hozok mindjárt egy sztetoszkópot az orvosiból a szíved is túl gyorsan ver! – tette a fülét a fiú mellkasához.

- Jajj hagyjál már! – tolta el magától Dév vigyorgó fejét Pú.

- Szerintem szerezd meg a csajt! – fordult szembe vele.

- És mégis hogy? Tudod nekem a csajozás sosem volt az erősségem. – sóhajtotta.

- Ugyan már nem kell itt semmi nagy trükk, csak dumálj vele, mosolyogj rá a többi meg majd jön magától. – javasolta biztatóan pislogva mélykék szemeivel.

- És mégis miről dumáljak vele?

- Hát csak ilyen általános dolgokról mint a suli vagy kérdezd meg hogy  van ilyenek. Majd én segítek feldobok valami témát, te ráfűzöl aztán majd ő is.

- Oké köszi, hogy segítesz. Akkor majd próbálkozni fogok nála. De szerinted az osztálytársainak nem lesz feltűnő? Eléggé körülveszi őt az a másik 3 fiú, nem is értem, miért pont velem kezdene valamit, amikor ott vannak ők is.

- Jaj ne foglalkozz velük! Ha valamit beszólnak, majd beoltom őket oszt kész. – mondta ellentmondást nem tűrően Dév. – És jobban kéne bíznod önmagadban haver, ha te nem hiszed el, hogy sikerülhet, hogy várod el azt, hogy sikerüljön?

- Igazad van. – bólintott egyetértően a mazsolabarna szemű.

 - Na ugye!

  Másnap szerdán újra szakkör volt a nyolcadik órában. A 10/c-sek már a helyükön ültek amikor jött a két a – s srác. Szolóra megint a gyomrában érezte azt a fura érzést, ami egyszerre töltötte el izgatottsággal és forrósággal. Nem akarta megbámulni őket, ezért hol Puerre, hol az asztalra pillantott. A fiú haja most kócos volt, de mégis valahogy rendezett is egyszerre. A lánynak csak annyi jutott eszébe róla, hogy milyen jó lenne beletúrni, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. A két srác hangos sziasztokkal köszönt aztán Dév fiús szokás szerint mindenkivel kezet fogott, kivéve Szolórával, hiszen ő lány. Őt követte Puer. Szoszi megint az asztal nézte, ezért nem vette észre, hogy hozzá is odament, csak amikor már a kezét nyújtotta neki. Széles mosolyra húzta a száját kivillantva hófehér fogait. Szolóra is a jobbját nyújtotta és kezet rázott vele. Közben Puer nevetett valamiért nagyon mulatságosnak találta a jelenetet. Ilyenkor a kerek mazsolabarna szemek mandula alakot vettek fel, de még így is úgy csillogtak, mint az arany. Vele fogott a legtovább kezet, a lány is kacagott, de nem tudta, hogy miért.  A kis ujjai mintha eltűntek volna a nagy meleg tenyérben. A többiek összenéztek, pislogtak mint hal a szatyorban, nem értették a dolgot. 

- Milyen puha! – gondolta magában Puer.

Mikor elengedték egymást mindkettőjüket kellemes bizsergés járta át. Ezt persze Pork sem hagyhatta szó nélkül:

- Szolóra te milyen lekezelő vagy mostanában!

- Miért? - kérdezte csodálkozva.
- Hát hogy lekezelted itt a Puert is! - szól gúnyosan.
Erre nem tudott hirtelen mit mondani csak a fejét csóválta.
- Ugyan már, Szolóra olyan mint a kezes bárány! - mondta kedvesen Zen.
- Ott a pont! - mutatott rá Szoszi.
Ezt követően egy jó ideig csendben ült és időnként a kézfejére pillantott. Közbe a szíve majd kiugrott a helyéről úgy dobogott. Mosolyogni szeretett volna, de mert.
- Ez a gyerek nagyon nincs rám jó hatással. - gondolta magában.
  Puer is valami hasonlót érezhetett, mert úgy ült ott a helyén mint akit megigéztek. Megvakarta az orrát és az ujjain érezte az édes parfümöt. Hagyta, hogy az egész lényét minden érzékszervét csak ez a mámorító illat lepje el eltompítva a külvilágot. Hogy lehet valami ennyire finom? Egy virágos rét esszenciáját érezhette magáénak az egész órán és nem tudott szabadulni tőle. De nem is akart.
  A mai feladat egyszerű volt: ceruzatartó készítése üres mosogatószeresflakonból amit otthonról kellett hozni. A munka gyorsan ment, persze beszédből és nevetgélésből most sem volt hiány. Puer néha oldalra sandított Szoszira, Szolóra pedig vissza rá, hogy hol tart, le van-e maradva hozzá képest. Egyszer csak a fiú leejtette az ollóját, ami pont a lány széke alá esett.
- Várj felveszem én! - bukott az asztal alá a grafitszürke szemű.
Hamar a kezébe akadt a kis piros vágóeszköz.
- Tessék. - nyomta a tenyerébe a tulajnak.
- Köszönöm. - rebegte Puer hálásan. 

- Nincs valakinek egy ragasztója? - kérdezte Szoszi.
- Tessék, használd az enyémet. - adta neki oda a sajátját Pú.
- Óh, köszi. - csicseregte az.
- Nem is kell nekem itt intézkednem úgy látom. - bazsalyogott magában Dév.


  A macskakövek egyre hézagosabbá váltak Puer alatt, ahogy hazafelé tartott az iskolából. Nem tudta megállni, hogy a jobb kezét az orrához ne emelje. Halványan, de még mindig érezte rajta Szolóra illatát. Mélyen beszívta ragaszkodva az utolsó kis molekulájához is. Hamarosan az Arany ember úthoz ért, a már jól ismert nagy fehér házhoz. Bundás már messziről felismerte, vidáman csaholva rohant hozzá.
- Hát szia öreg fiú! - üdvözölte gazdája.
A fekete óriás snaucer megszaglászta, majd végignyalta az egész tenyerét, csak úgy csöpögött belőle a nyál.
- Jaj, Bundás mit csinálsz? Rossz kutya! - próbálta fegyelmezni Pú, aminek az lett az eredménye, hogy a nyakába ugrott nem törődve a gazdija testi épségével.
- Ne ne csináld, ne ugorj rám! Szállj le rólam! Hallod?
Aztán sikerült levakarnia magáról.
- Beléd meg mi ütött? - nézett rá furcsán majd bement a házba.


Másnap Dév úgy gondolta itt az ideje bevetni a haditervet és valamelyik c - s ismerősét megkérdezni, hogy mit tud Szolóráról. A srác választása pont az egyik gyomra, Roxanra esett. A folyosón amikor egyedül találta a fiút kedvesen és mit sem sejtve odament hozzá:
- Szia Roxan? Mi újszág? Rég dumáltunk. - rázott vele mancsot.
- Csá Dév! Igen rég. Nem sok semmi, élek. Veled?
- Velem semmi különös. De az egyik osztálytársadról szeretnék egy pár dolgot megtudni, Szolórának hívják. Tudod ki az ugye?
Roxan kicsit félrebillentette a fejét, bólintott kettőt, majd ezt mondta:
- Persze, hogy tudom. Ilyen nagy göndör haja van, amit folyton dobál.
Dév meglepett arccal így szólt:
- Igen ő az. Te biztos jobban ismered mint én, milyen csaj?
Roxan fenyőzöld szemei gonoszul felvillantak, kezdett összeállni a fejében, hogy mit szeretne Dév.
- Bejön?
- Dehogy, isten ments! - nevetett az. - Az egyik haverom... Na szóval ő szeretné megtudni, hogy mire számítson nála. - bökte ki.
Ekkor a gyom már rögtön tudta, hogy nem az igazat fogja mondani.
- Hát nem sok jóval szolgálhatok a haverodnak. - sóhajtott színészkedve Roxan. - Az a csaj szerintem nem normális.
- Nem? - húzta fel a szemöldökét Dév.
- Nagyon nem. Sokkal jobbat is találhatna nála. Igaz, hogy visszafogottnak néz ki és elsőnek talán értelmesnek tűnhet, de valójában... hát, hogy is mondjam... Nem veti meg egy pali közelségét sem, amolyan kis ribiféle... És ha végre megkapja amit akart utána rögtön más áldozat felé néz nem válogatva a felhozatalban. - vigyorgott kajánul. - Tapasztalatból tudom, mert az egyik spanomnál bepróbálkozott, de miután megvolt neki egyből lekoptatta.
- Hogy micsoda? Úristen! - képedt el Dév, még a szája is tátva maradt. - Ez biztos?
- Anyám, apám életére esküszöm. - tette a szívére a kezét a kávébarna hajú fiú. - Nem hiszed, hogy igazat mondok?
- De, de persze, hogy elhiszem. - hebegte. - Köszi szépen, hogy szóltál. Na mennem kell, szia!
- Szia! Örülök, hogy segíthettem! - szólt elfojtva magában az újra és újra feltörni akaró kárörvendő kacagást.
- Jaj, ezt nem hiszem el. - gondolta Dév. - Hogy lehet valaki ilyen? Szegény Pú! Hogy mondom el most ezt neki... Pedig olyan aranyos lánynak tűnt.


  A nagy mogyorószínű asztalon bögrék rikítottak sárgán, lilán, kéken és pirosan. Középen egy ezüst színű szalvétatartó volt, benne hófehér szalvéták háromszög alakúra hajtva. Az asztalt 4 szék vette körül bíbor széktámlákkal és ülőkékkel. A bejárati kinyílt, Luszita Szolóra lépett be rajta. Hosszú sötétbarna haja a szemébe lógott, így egy elegáns mozdulattal gyorsan hátra túrta. Sietve baktatott végig a hosszú  előszobán aztán a nagy asztalra pakolt egy pár bevásárlós szatyrot. Őt követte Beka az anyukája, aki egy középkorú, de még mindig szép nő volt, sötét hullámos haját kontyba fogva hordta.
- Valami baj van anya? - kérdezte Szolóra.
- Baj? Igen nagy baj van, Apád ma délelőtt beadta a válópert! - fakadt ki zokogásban.
- Hogy micsoda? Az nem lehet! - hitetlenkedett Szoszi. - Honnan veszed ezt?
- Mondta. De úgy is nemsokára jön a papír a bíróságról.
- Ezt nem hiszem el! - kiabálta, majd könnyekkel küszködve szaladt be a szobájába.
  Ott az ágyára borult és a párnájába fúrta szorosan a fejét. Sírt. Hosszú idő óta nem törött már el a mécses nála, de most kész, eddig bírta. A könnyektől nem látott semmit, de nem is akart, szorosan behunyta a szemét és hagyta hogy úrrá legyen rajta a szomorúság és a félelem. Mind ezidáig hitegette magát, hogy nem lesz semmi baj és hogy fő a pozitivitás, de most ez az utolsó reménysugár is szertefoszlott. Ha az apja beadta a válást onnantól nincs visszaút. ÉS mégis ha elválnak akkor ő kivel fog élni? És a húga? Mi lesz a családjukkal? A fájdalom a szívében egyre erősödött, szorult mintha csak valami láthatatlan hurokkal kötötték volna meg. Nem, nem és nem! Miért vele történik mindez? Miért nem lehetne minden olyan mint rég? Miért?

12. rész

A bocsánatotokért esedezem amiért csak most tudtam új részt hozni, de mostanában nagyon összegyűltek a felhők az életembe és ez az írásomon is mg fog látszani. Eléggé alkotói válságba is voltam, nem tudtam egyszerűen írni. Ebben a fejezetben Szolóra életét veszem górcső alá, jó olvasást! 

A kézműves szakkör

    A tankönyvek és füzetek tömkelege feküdt szanaszét Luszita Szolóra ágyán. Szoszi pedig a tudáshalom közepén hangosan skandált egy latin verset:

- Sponte sua carmen numeros veniebat ad aptos et quod temtabam scribere, versus erat. 

Maga Ovidius is megirigyelhette volna ezt a versmondást olyan lelkesedéssel ismételte újra meg újra ezt a két sort. A latint mindig is jobban kedvelte mint az angolt, pedig még csak 2. éve tanulta. 

  Ajtócsapódást hallott az előszobából. Pontosan tudta, hogy ez mit jelent és félelemmel töltötte el. Az apja hazajött. Már nem mintha félt volna tőle, sokkal inkább attól amit a megjelenése okozott. 

- Már megint hol jártál? - kérdezte tőle Szolóra édesanyja Beka, indulatosan csengő hangon.

- Mi az, hogy hol jártam? A boltba, mert te soha nem vagy képes egy boltba se lemenni, mindent nekem kell csinálnom ebben a házban! - kiabálta Drom. 

  Szolóra már a fülét fogta, hogy ne hallja az újabb kitörő veszekedést. Ez pedig már így ment hosszú hetek óta. A latin tanulásból ismételten nem lesz semmi, ilyen zajban nem lehet rendesen odafigyelni. Régi jó barátját, a fülhallgatóját kapta elő, ilyenkor nem lehet mást csinálni, mint kizárni mindent és csak zenét hallgatni jó hangosan.

http://www.youtube.com/watch?v=St1X7UiMA9w

A szülei mindig azt szajkózták egymásnak, hogy el akarnak válni, főleg az apja.
- Úgy se fognak! - ismételgette magában Szolóra miközben göndör fürtjei bánatos szürke szemeibe lógtak. - Nem lesz itt semmi! Fő a pozitív hozzáállás! Minden rendbe lesz, majd helyrejönnek a dolgok, addig is meg ki kell bírni valahogy.
  De a dolgok nem látszottak helyre jönni, sőt egyre rosszabbra fordultak. A veszekedések éjszaka is folytatódtak, Szoszi aludni se tudott miattuk, csak forgolódott az ágyban és másnap kialvatlanul ment iskolába. Az apja külön aludt a nappaliban a rekamién. De a lány még mindig nem akarta elfogadni azt, hogy a szülei elidegenedtek egymástól. Mélyen eltemette magában ezt a gondolatot, ketrecbe zárta, mint valami veszélyes vadállatot és nem engedte kitörni. A zenehallgatásba és az olvasásba menekült inkább csak, hogy ne hallja a szülei átkozódását, szitkozódását.
  Az iskolában igyekezett mindig mosolyogni, ahogy szokott mindenhez jó képet vágni. A keserű valóságról, az álarc mögé rejtett szomorúságról, csak a legjobb barátnője Flammi tudott. Ő mindig látta rajta, ha valami nem volt rendben, előle nem tudott soha elrejteni semmit. Flammi természetesen, mint legjobb barátnőjének kötelességének tartotta Szoszit támogatni és felvidítani.
- Minden rendben van? - kérdezte tőle aggódva szünetbe a folyosón.
- Hát az túlzás azért, hogy minden rendben, de jól vagyok. - válaszolta csüggedten Szolóra.
- Mi van otthon? - faggatta tovább Flammi.
- Hát semmi, csak a szokásos veszekedés amiből már rohadtul elegem van. - mondta miközben a földet bámulta, nem bírt a barátnője szemébe nézni, mert tudta, hogy abból mindent kiolvashat.
- Jajj gyere ide! - ölelte át a szőkésbarna hajú lány, jó szorosan. - Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz meglátod.
- Hát szeretném ezt hinne, de minden csak rosszabbodik és nem javul. - súgta el - elcsukló hangon Flammi hátán, majd kibontakozott az öleléséből.
- Hé, te vagy az örök optimista, nem én. Ha már te is ilyeneket mondasz, akkor mi lesz? - kérdezte felháborodva.
- Hát nem tudom. - rázta a fejét Szoszi.
  Még aznap délelőtt az osztályfőnökük egy különös dologgal állt elő: ugyanis az idén először az iskolában indul kézműves szakkör ahova bárki jelentkezhet, bármilyen évfolyamból. A szakkör egy héten kétszer volt esedékes: hétfőn a hetedik órában és szerdán a nyolcadikban. Szolóra fontolóra vette a dolgot. Mostanában úgy se nagyon tudott kikapcsolódni suli után, haza meg nem akart menni veszekedést hallgatni. Amíg a szakkörön van, addig legalább valami értelmeset csinál. Sose volt valami hatalmas kézügyessége, szóval lehet, hogy még tanulna valamit is belőle.
- Flammi, te nem akarsz menni? - kérdezte barátnőjét.
- Nem, amúgy sincs rá időm és hétfőn nekünk hetedikbe német van.
- Ja, értem. Én szerintem megyek, úgy is érdekeltek mindig is az ilyen kézimunkás dolgok, csak valahogy eddig sosem szakítottam időt az ilyesmire. - ismerte be Szolóra.
- Rendben menj csak! - biztatta Flammi.
- Na, akkor kit írhatok fel? - kérdezte N. Mary.
Először Szilefin jelentkezett,  aztán Zen, majd Szolóra és végül Pork. Róla annyit érdemes megjegyezni, hogy egy nagy darab, vörös hajú szemüveges srác, aki általában sokszor csapja a szelet minden lánynak, de egyénként még nem volt egyetlen barátnője sem.
  A másnap pont egy szerdai nap volt, így kezdetét is vehette nyolcadik órában az első kézműves szakkör. A tanulókat a 17 - es terembe invitálta egy igen kedves szakállas öreg bácsi, aki történetesen a rajz tanáruk volt.
- Már megint ez a szám... - gondolta Szolóra.
Odabent a padok össze voltak tolva egymással szemben. Szám szerint mindig 2 - 2 alkotott egy négyes tömböt szépen összetolva egymás mellé, tehát egy csapatban 8 ember ült.
  Zen, Szilefin, Szolóra és Pork együtt kerestek helyet maguknak, mint a 10. c képviselői. Már nem volt túl sok szabad szék és minden asztal négyesben ült valaki. Aztán az ablak mellett megláttak 4 helyet egymással szemben, a másik 4 már foglalt volt.
- Gyorsan fogaljuk be azt a két padot ott! - javasolta Pork.
Szoszi, Szili és Zen egyetértően bólintottak. A másik négy helyen szintén fiúk ültek, kettő szemben, kettő pedig háttal nekik. Az első kettőről a lány rögtön meg tudta állapítani, hogy kilencedikesek, mert felléptek a csacsiavatón. A másik két srác is megfordult, hogy lássák kik akarnak társulni hozzájuk. Az egyikükben pedig Szolóra felismert valakit. Oldalra fésül barna haj és nagy mazsolabarna kutyaszemek. Igen, ez az a 10. a - s akire még szeptemberben ráesett a buszon! Ő is jelentkezett erre a szakkörre? Ki se nézné belőle. Észre se vette, hogy akaratán kívül is mennyire megbámulta a fiút. Mellette egy sötétebb barna hajú, hosszúkás arcú, mélykék tekintetű srác ült, Szoszi a nevét neki sem tudta, de azt biztosra vette, hogy ő is a - s.
  Puer egy rég nem látott kedves ismerősét vélte felfedezni a gesztenyebarna fürtök mögött.
- Ez a lány még csinosabb, mint mikor utoljára láttam. - Remélem még emlékszik rám.
- Remélem még nem felejtett el. - közeledett felé Szolóra.
- Szia! - köszöntötte széles mosollyal az arcán Puer.
- Szia! - mondta meglepett örömmel Szoszi, majd beült a fiú mellé. - Hát te is feliratkoztál ide?
Különös forróság járta át az egész  testét, érezte ahogy az arca lángba borul. Ki ez a srác és miért lett ennyire izgatott tőle?
- Aha, jó bulinak tűnt, virágcserép készítés, barkácsolás ilyeneket úgy se tudnék otthon megcsinálni. - válaszolta Puer miközben lóbálni kezdte a lábát a pad alatt.
" Beült mellém lehet, hogy bír engem?" futott át az agyán.
  A többi fiú is mind helyet foglalt, Szoszitól jobbra Pork, vele szemben Szilefin és mellette Zen fogalt helyet. Jobban örült volna ha kettejük közül valaki ült volna inkább mellé, és nem a bamba tekintetű, mindig a semmiről is órákig dumáló Pork.
  Miután mindenki helyet foglalt kezdetét is vehette a kézműves szakkör óra.
- Szervusztok! Engem Pötty Nóbelnek hívnak és én fogom nektek tartani a kézimunkás szakkört. Nagyon örülök neki, hogy mutatkozzon be a többieknek és mondja el, hogy miért iratkozott be ide. Majd minden csoport fog választani magának egy nevet is.
  Nóbel bácsi szépen végigment minden asztalon. A mi csapatunk, csak annyiban volt más a többitől, hogy amíg a többinél többségében lányok ültek, itt addig 7 fiúból csak egy személy képviselte a gyengébbik nemet az pedig Szoszi volt. Először a két kis kilencedikes mutatkozott be, majd Puer barátja kezdett bele kissé bátortalanul a mondókájába. A fiú kicsit selypített mindig is kiskora óta és bizonyos szavakat nehezen tudott kimondani általában.
- Engem Sáji Dévnek hívnak, a 10. a - ból jöttem és azért jelentkeztem erre a szakkörre, mert... ö ... mert nagyon szeretném ha lenne kézügyességem. - sütötte le mélykék szemeit zavarában.
- Miért egyébként nincs? - kérdezte a tanár úr.
- Hát nem annyira van, vagyis hogy ... van is egy kicsit meg nincs is. Tetszik érteni ugye?
- Persze, értem. - nevetett Nóbel. - Na üljél le fiam és mutatkozzon be melletted az a zöld felsős fiatalember is.
A megszólított lassan és óvatosan felállt, mazsolabarna tekintetét a tanító bácsira emelte és lágy, de mégis férfias hangján így szólt:
- Astrin Puer vagyok és én is a 10. a - ból jöttem és azért jelentkeztem erre a szakkörre, mert szeretném fejleszteni a kézügyességemet és mindig érdekeltek a saját kézzel készített dolgok is.
- Milyen aranyos neve van. - gondolta magában Szoszi, aztán rádöbbent, hogy a következő aki beszélni fog az ő lesz.
- Rendben köszönjük Puer. És melletted azt a sárga felsős lányt, hogy hívják?
A fiú leült, Szolóra pedig kihúzta magát, mint egy valóságos hercegnő, jelentőségteljesen felállt, majd csilingelő madárhangján csicseregte:
- Luszita Szolóra vagyok és a 10. c - ből jöttem. Azért jelentkeztem erre a szakkörre, mert szeretem a kreatív dolgokat, a kézzel készített tárgyakat. Ja meg azért is, hogy ne unatkozzak otthon, itt legalább csinálhatok valami hasznosat is.
- Milyen ritka szép neve van... - hallgatta érdeklődve a bemutatkozást Puer.
A lány sietve visszahuppant a helyére, hogy átadja a szót a hatalmas Porknak, a szőke Szilefinnek, majd a kis Zennek.
  Miután minden diák bemutatkozott a 17 - es teremben, Pötty tanár úr azt mondta nekik, hogy minden csapat válasszon magának egy nevet.
- Na, mi legyen a nevünk? Valami ötlet? - nézett körbe a fiúkon Szolóra.
Mindenki mély gondolkodásba esett, csak úgy kattogtak a fogaskerekek a fejekben. Elsőként Szilefin szólalt meg:
- Tudom már! Legyünk Ügyes kezűek!
- Ügyes kezűek? Ó, jó hogy nem már Fürge ujjak! - humorizált Szoszi az ujjaival zongorázva.
A többiek dőltek a nevetéstől.
- Igen Szolórának a kis fürge ujjai ki tudja megint hol jártak! - szólt a szemöldökét húzogatva Pork.
- Nem ott ahol gondolod! - vetett rá egy gyilkos pillantást a lány, grafitszürke egérszemei csak úgy szikráztak. - Azt javaslom koncentráljunk inkább a feladatra.
Hogy fog kibírni ő egy héten kétszer 45 percet ennyi fiú között?
- Lehetnénk Bad boys is. - javasolta Dév.
- És akkor én is boy leszek, vagy mi? - rökönyödött meg az ötlettől Szoszi.
- Hát akkor Bad boys plussz egy girl leszünk. - módosította a nevet Dév.
- Bad boys plussz egy girl! - fogta a fejét nevetve Puer. - Inkább találjunk ki valami mást, jó?
- Jó, akkor hallgatlak Pú, mi a nagy ötleted? - kérdezte a barátja.
- Hát... Hagyj gondolkodjam... - vette fel a gondolkodó ember mimikáját.
A plafont kémlelte, mintha lenne ott valami, miközben a hüvelyk és a mutatóujjával az állát fogta.
- Á, tudom már! - csapta össze a tenyerét. - Legyünk mi a Nyolcas Fogat! Úgy is nyolcan vagyunk.
- Ez jó! Nyolcas fogat! - ujjongott Szoszi.
- Igen ez remek ötlet! - ismerte el Zen.
- Hát, lehetne jobb is. - forgatta a szemét Pork.
- Akkor halljuk a te ötletedet, te nem is mondtál még semmit. - nézett rá Szili szúrósan.
Erre a fiú már nem tudott semmit mondani, belefulladt a szó.
- Szerintem is jó lesz, amit Pú mondott. - helyeselte Dév.
- A kilencedikesek is egyetértenek vele? - kérdezte Puer a másik két fiút, akik mind ezidáig csöndben voltak.
- Igen. - vágta rá egyszerre a szőke és a fekete hajú, sötét bőrű srác.
- Rendben, megvan a név, írjuk föl egy papírra. - vett elő tollat és füzetet Zen.
  Az első mű amit el kellett készíteniük a diákoknak az egy egyszerű origami daru volt. Pötty bácsi mindenkinek adott színes lapot és már kezdődhetett is a hajtogatás.
- Ja ez jó, ez az aminek ha meghúzod a farkát akkor verdes a szárnyával! - jegyezte meg Dév.
Az asztal nevetésben tört ki.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - nézett rá meglepődve Zen.
- Nagypapómmal sokat hajtogattunk ilyeneket, anno. - magyarázta Dév.
A daru alapja szépen formálódott ki a kezük alatt a tanár utasításainak segítségével. Először négyzet alakú papírból lett még kisebb négyzet alakú batyu, majd ez egy fura rombusz lett, ami persze Szolórának sehogy se akart megszületni.
- Á, kész én feladom, ezt nem nekem találtál ki! - tette az asztalra csüggedten az össze - vissza hajtogatott papírt.
- Várj, hagyj segítsek! - nyúlt érte segítőkészem Puer majd egy - kettőre elkészítette belőle azt a szétnyíló virághoz hasonló alakot, amit kellett.
Szolóra tátott szájjal, csillogó szemekkel nézte. Milyen ügyesen dolgozik, mint aki világéletében darumadarakat hajtogatott. És az övét csinálja, nem a sajátját, hanem az övét! Milyen rendes tőle. Az égiek küldték utána ezt a srácot vajon? Vagy csak ezt az egészet mind álmodja?
  Puer kedvesen visszaadta a már majdnem kész origamit Szoszinak:
- Tessék, innentől szerintem már egyedül is menni fog. - hajoltak közelebb hozzá a mazsolabarna szemek.
- Nagyon köszönöm szépen. - húzta aranyos mosolyra a száját és óvatosan elvette a remekművet, majd visszanézett újra a fiúra.
- Igazán nincs mit. - viszonozta a mosolyt a srác és most őt futotta át a forróság a feje tetejétől egészen az ujja hegyéig. A munka továbbra is vidáman folyt, a fiatalok viccelődtek, kacagtak.
- Sikerült, megcsináltam! - örvendezett Szolóra kezében tartva a kész darut. - De, hogy a nyavalyába repül ez az izé?
- Itt kell megfogni a nyaka alatt az egyik kezeddel, aztán a másikkal huzogassd a farkát és verdess a szárnyával. - mutatta a magáén, küszködve az s betűkkel Dév.
- Tök jó, húzogatni kell a farkát! - röhögött Pork.
- Tényleg mozog a szárnya! Azta! - csodálkozott Szilefin.
- Repülök! - nevetett Szoszi röptetve a madarát.
- Én is! - verdesett Puer a lány felé. - Tök jó játék. Milyen menő már a farkát kell húzogatni!
- Ezzel szerintem elleszünk egész nap! - állapította meg Szolóra. - Visszamentem az óvodába.
De nem csak ő az összes tini újraélte a kisgyerekkorát néhány perc alatt. A sok szárnyaló origami daru csakugyan suhogtak, mintha igazi madarak lennének.

11. rész

  Mivel most szünet van gyorsan tudtam új részt hozni, mert több szabadidőm volt. Ebben a fejezetben Éndzselin és Zen kapcsolata kerül a középpontba... Olvasd el és komizz, hogyha tetszett! :)

Nyelvtan házi

   Csípős októberi hideg járta át minden porcikáját Zennek, ahogy a főbejáraton kilépett. Egy újabb unalmas nap következett, a ború és a közönyösség keverékével. Az iskolában leült a szokásos narancsszínű folyosói székek egyikére. Még senki nem volt ott a közelben az osztályából. A táskájából előkotort egy vastag regényt és azt kezdte el bogarászni, hogy addig se unatkozzon. Gesztenyebarna tekintete gondosan pásztázta a lapokat. Annyira belemerült a könyv olvasásába, hogy észre se vette amikor odament hozzá két fekete bőrkabátos osztálytársa. 

  - Szervusz Zen! - a fiú összerezzent, ijedten csapta össze a könyvet Ben negédeskedő hangjának hallatára.

Roxan is hasonlóképpen üdvözölte, kezet ráztak vele, mintha csak a legjobb haverjuk lenne. De már ekkor sejtette, hogy ennek a két gyomnak valami hátsó szándéka van, mert akkor szoktak ilyen tenyérbemászóan és feltűnően kedvesek lenni. A feltételezése pedig nem is volt alaptalan.

- Mi van veled, hogy vagy? - tudakolta tőle vigyorogva Ben.
- Megvagyok köszi. - válaszolta rezzenéstelen arccal.
Közben pedig ezt gondolta: Hát igen eddig remekül elvoltam, amíg ide nem toltátok a képeteket!
- Mit olvasol? - kérdezte kíváncsian Roxan, miközben felkapta a vaskos kötetet, majd végigpörgette a lapokat. - Úristen mi ez?
Zen ijedten utána kapott volna utána, de nem érte el.
- Regénynek hívják.
- Add már neki vissza, úgy se kell az neked! - szólt rá a haverjára Ben, majd sötét tekintetét a kis Zenre szegezte. - Ugye csináltál nyelvtan házit?
- Kibújt a szög a zsákból! Úgy tudtam, hogy csak a leckém kell nekik! - futott át a srác agyán.
Kiábrándultan nézett fel Benre, majd ezt mondta:
- Persze, hogy csináltam.
- És ide is adod? - ült be mellé a hegyomlás méretű Roxan, megvillantva hófehér fogait.
Zen megcsóválta a fejét.
- Na légyszi, add már ide! - kérlelte a másik. - De hát spanok vagyunk!
- Most nem, egyszer az életbe csináld meg magadnak. - kerülte a kutyaszemeket.
- Jaj Zen ne csináld már! - kezdte simogatni a hátát Roxan. - Tudod, hogy mi hülyék vagyunk a nyelvtanhoz, na légyszi add már ide...
- Nem adom, hagyjál már! - szólt kicsit indulatosabban, miközben próbált kivetkőzni a nagy, hosszú majomkarok közül.
- Addig úgy se hagyunk békén, amíg ide nem adod! - túrt a hajába Ben a fiúnak.
  A távolban feltűnt egy kis piros kabátos, kontyba fogott dióbarna hajú, mogyoróbarna szemű lány. Maga volt a megtestesült elegancia. Meglátta Fox két talpnyalóját, ahogy piszkálják szegény Zent.
- Már kora reggel kezditek a melegeskedést, ráadásul még csak nem is egy súlycsoportban levőkkel? Na, majd adok én nektek! - bosszankodott magában.
Határozott léptekkel az osztálytársai előtt termett, már a mozdulataiból látszott, hogy nincs jó kedvében. Ben épp akkor csípett bele Zen karjába, Roxan a fülét piszkálta. Elég megdöbbentő látványt nyújtottak így hárman, Éndzsi már épp azon gondolkozott, hogy nem olvadt el alattuk a szék. Amikor meglátták a lányt, a gyomok elvigyorodtak, Zen pedig fülig vörösödött és egy sziát rebegett.
- Hello Éndzs! Gyere csak elférsz még itt mellettem szorítunk neked is helyet! - váltott vissza újra hízelkedő hangra Ben.
- Sziasztok! - köszönt nekik.
- De ő nem szeretne melléd ülni. Ugye Éndzselin? - kérdezte Zen.
- Eltaláltad nagyon nem szeretnék. - mosolygott a lány, látva Ben egyre torzuló arckifejezését. - Kicsit korán van még a meleg pornóhoz nem gondoljátok?
A gyomokba szorult a szó, úgy meglepődtek Éndzselin pimasz kérdésén, nem szokott ő egyáltalán ilyen lenni.
- Most be letettek oltva! - nevetett Zen.
- Te csak hallgass Benivolénsz, inkább add ide a házidat, mielőtt kihozol a sodromból! - rivallt rá Roxan.
- Már mondtam, hogy nem adom oda szálljatok le rólam végre! - sziszegte idegesen.
- Nem leszünk így jóba! - fenyegette az ujjaival Ben, miközben a másik még jobban összekócolta a haját.
- Jaj hagyjátok már békén! A házit meg egyébként is otthon kell megcsinálni, azért házi feladat! - védte meg a barátját Éndzselin.
- Jól van, nem bántom a pasidat, de akkor add oda te a nyelvtant! - állt fel a helyéről Ben.
- Oké. - nyúlt a táskájába a füzetéért Éndzsi.
- Nehogy odaadd neki! - tiltakozott Zen.
- Sshh! Hallgass! - csitította Roxan.
A lány lemondó arccal Ben kezébe nyomta a leckét. aki egyből kedvesebben szólt hozzá:
- Köszönöm szépen Éndzs. Majd valahogy meghálálom. Holnap este megfelel?
A lány erre nem válaszolt, csak a szemét forgatta és legyintett egyet. Zen szeme szikrákat szórt. Roxan felállt és kacarászva elindult a haverjával egy megfelelő helyet keresni a házi másoláshoz.
- Miért adtad oda nekik? - tudakolta a fiú.
- Azért, hogy ne bántsanak, te nagyon hülye. - korholta ironikusan Éndzselin. - Amúgy is rossz az egész, a fele még kész sincs, szóval nem sokra mennek vele, mikor kettes vagyok nyelvtanból!
- Ez rendes tőled, köszi. - csillogott a tekintete Zennek. - Remélem, akkor nem téged fog felszólítani Fűzfai, mert ha rájön, hogy ugyanolyan a házid mint nekik, akkor az elég kellemetlen.
- Igazán nincs mit. - válaszolta tágra nyílt szemekkel. - Majd akkor gyorsan átköltöm az enyémet, csináltam már máskor is ilyet. Egy kis stand up comedy mindig jól jön!
Éndzselin arca lassan vörösebb színt vett fel, mint a kabátja.
- Ja. - mosolygott Zen.
Vajon miért jön mindig zavarba amikor ez a lány a közelében van? Hiszen már több mint egy éve ismeri, de mostanában kezd valahogy másképp nézni rá. Lehet, hogy megkedvelte?
  A fiút Szolóra, Flammi, Szilefin és Lumier érkezése zavarta meg az elmélkedésben. Aztán feltűnt újra Roxan is, akiben még volt annyi gerinc, hogy visszahozta Éndzselin füzetét.
  A nyelvtan óra a megszokott módon vette kezdetét. Fűzfai tanár úr méltóságteljes, tekintélyt parancsoló külsejű ember volt. Magas termete, kopaszodó halántéka és folyton a tanulókat fürkésző magabiztos tekintete is mind erről árulkodtak.
- Hol a hetes? - mennydörögte mély hangján.
Mindenki egymásra nézett, gőzük se volt arról, hogy hol tartanak a névsorban. Fűzfai tanár úr felnyitotta a végzet naplóját és a következő neveket olvasta ki belőle fennhangon:
- Köld Ben és Lar Éndzselin!
- Micsoda irónia, hát komolyan mondom ezt nem hiszem el! - ugrott ki gyorsan Éndzsi a padból.
De Ben se volt ám rest, pattogott mint a gumilabda ki a táblához. Ránézett a lányra, elvigyorodott és rákacsintott. Fox és Roxan hangosan röhögtek, Zen gesztenyebarna tekintete elsötétült a féltékenységtől.
- Jelentést kérek! - parancsolt rá a hetesekre a magyar tanár.
Jobb híján Éndzselin szólalt meg remegő hangon:
- Tanár úrnak tisztelettel...
- Ácsi, ácsi! - vágott közbe Fűzfai. - Előbb mond nekik, hogy osztály vigyázz, hát nézd már meg hogy állnak!
A lány nagy levegőt vett és keményen parancsolta:
- Osztály vigyázz!
- Ez igen! - mosolygott a tanár.
- Tanár úrnak tisztelettel jelentem az osztály létszáma 20 hiányzik... - gyorsan végignézett az embereken. - Bob Pork és Meicsi Fórián.
- Neked is hiányoznak? - érdeklődött a szemöldökét húzogatva Fűzfai.
- Persze. - forgatta a szemét Éndzselin.
- Jól van akkor, köszönöm, fogaljatok helyet! - ült a székébe.
  Miután minden 10. c - s helyet fogalt az első feladat a házi ellenőrzése volt. Köztudott, hogy kedves Fűzfai tanárúr nagyon jó érzékkel tudta kiszúrni azokat a rendetlen egyéneket akik nem csináltak leckét vagy csak lemásolták azt. Halálos  csend telepedett az osztályra. Mindenki feszülten várta, vajon most kit tisztel meg azzal, hogy ismertesse a munkáját.
- Kedves Vold Roxan! Mi volt mára a házi feladat?
- Hát... - kezdte erősen lapozni a füzetét a kávébarna hajú srác. - A szöveg szerkezetéről kellett vázlatot írni saját szavainkkal.
- Akkor halljuk, mit sikerült alkotnod.
- A szöveg szerkezete. - olvasta alig érthetően és hadarva. - Az előfeltevés: Logikai kap., ezek előismeretek...
- Logikai micsoda? - kérdezte meghökkenve a magyar tanár. - Hangosabban és artikulálva olvasd, mert így semmit nem érteni az egészből.
Éndzselin közbe a tenyerét dörzsölgetve bazsalyogott, érezte ez jól kezdődik.
- Logikai kapcsolat, ezek előismeretek, amiket saját tapasztalatainkból tudunk. Pl.: Anya ma délután vásárolni megyek.
Erre az anya: Az asztalon ott a pénz.
Bennfoglalás: Csak a beszélők tudják miről van szó a többiek nem. Megértése függ a helyzettől.
- Ennyi? - csodálkozott a tanító úr. - És a deixisről nem írtál semmit?
- Arról is kellett? - fogta a fejét Roxan.
Fűzfai a fejét csóválta:
- Mellesleg hát barátom, ez elég kevés is lett, meg annyira nem is volt vázlat. De azért nézzünk egy másik versenyzőt is hátha ő jobban tudja. Itt van nekünk például a gyönyörű szépséges Benünk, hát már csak meghallgatjuk!
Éndzselin és Zen visszafojtották az újra feltörő nevetést. A felszólított srácnak arcán, mint rémület sápadt el a jókedv, vastag ajkai tágra nyíltak. Kapkodva nyitotta ki a füzetét és remegő hangon olvasta fel ugyanazt, amit Roxan. Fűzfai tanár úr arckifejezése közben egyre torzult a végére már egészen úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.
- De hiszen ez a felelet egy az egybe olyan volt, mint a Roxané! - szólt mérgesen. - Mélységesen csalódtam benned kedves Ben, mélységesen! A házi feladat azért van, hogy otthon írjuk meg, nem pedig azért, hogy egymásról másoljuk le! Ráadásul a hülyeséget! Még Roxantól elmegy ez az övön aluli összecsapott házi, de tőled sokkal többet vártam volna el.
Ben képéről remekül le lehetett olvasni a rémület, a düh és a szomorúság keverékét. Szemét lesütötte, karját ökölbe szorította a haverjával együtt. Megsemmisülve várták a végítéletet, míg hőseink szája sarkában kárörvendő mosoly bujkált. Szolóra és Lumier már a hasukat fogták a nevetéstől.
- Megérdemelnétek, hogy mindkettőtöknek bevágjak egy jó kis egyest. - folytatta a prédikációt az ujjaival fenyegetőzve Fűzfai. - De most inkább úgy döntök, hogy a következő órán mind a ketten számot adhattok a tudásotokról! Nem kaptok kegyelmet, abban biztos lehettek. Bármit megkérdezhetek, amit eddig vettünk ebben az évben.
 A két gyom kikerekedett szemmel néztek össze és remegtek, mint a nyárfalevél. De nem csak ők Zen és Éndzselin is megkeresték egymás tekintetét, hogy megint összemosolyoghassanak. Az erőskezű, kegyetlen tanító úr elégedetten dőlt hátra a székében és belekezdett a mai óra anyagába.

10. rész

    Bocsánatotokért esedezem amiért nem tudtam ilyen sokáig új részt hozni, de a suli nagyon húzós és összejött mostanában egy pár dolog. Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!

Beteglátogatás

   A pulzusszám emelkedett, szívverés gyorsult. Szilefin ébredezett a lidérces álomból. Lezárt szemhéja olykor megrebbent, a kezeit ökölbe szorította és nagyokat sóhajtott. Minden erejével próbálta magát kiszabadítani a rémes képek utolsó foszlányaiból, de azok pókhálókként ragaszkodtak hozzá. Végül sikerült letépnie őket magáról és kinyitotta zafírkék szemeit. A látása nem volt tiszta, mert égette a napfény, hunyorognia kellett. A feje zavarosan zsongott, a szeme könnybe lábadt. Nyögött egyet, amire a közelben felfigyelt valaki. Halványan, de még mindig érezte az anakonda szorítását, a szörnyű légszomjat, a halálfélelmet. Mégis csak jó hely ez a kórház, mert itt legalább nincsenek kígyók. 

- Hát felébredtél? - hajolt az ágyához egy vörös hajú nővérke, majd megfogta a homlokát.

A keze jéghideg volt.

- Még mindig van egy kis lázad. - állapította meg. - Innod kéne valamit, hogy kiszáradj itt nekem.

Ebben tökéletesen igaza volt, Szilefin torka már pergamenszárazra száradt, mert csak a száján kapott levegőt. 

- Tessék. - nyomott a kezébe egy fehér műanyagpoharat.

A fiú nehézkesen felült az ágyon és nagyokat kortyolt a hideg vízből. A torkába égető fájdalom mart.
- Enned is kéne, várj mindjárt jövök és hozom az ebédet.
- Ebédet? - gondolta magában Szilefin. - Már ebéd idő lenne? Tovább aludtam mint hittem.


 Eközben a 10. c - ben már mindenki arról beszélt, hogy vajon mi lesz szegény Szilivel. Volt aki sajnálta és akadt olyan is aki csak röhögött és ezt mondta: Úgy kell neki! A barátai természetesen mind kivétel nélkül aggódtak érte. Zen kapott egy újabb fülest, mi szerint Szilefin kórházban van és magas a láza.
- Oda kell mennünk! - indítványozta Flammi.
- Még szép az a minimum, hogy meglátogatjuk! - bólogatott Lumier.
- Ja, úgy is csak 6 óránk van majd hazamegyünk a kettessel. - szólt Zen.
- Én is pont így gondoltam. - helyeselte Éndzselin.
- Még jó, hogy a közelben van a kórház! - rikkantotta Szolóra. - Az már más dolog, hogy utálom a kórházakat. 2 perc alatt ott leszünk. Szegény, biztos unatkozik ott egyedül!
- Majd mi felvidítjuk! - mosolygott Flammi. - Én úgy is mindig feldobom a hangulatot.
- Hát az biztos! - nevetett Szoszi.
  A folyosón ekkor megjelent egy középszőke, sápadt bőrű, világító türkizkék szemű srác. Valami különös hideg járta végig Lumiert ahogy meglátta, majd úgy kezdett fújtatni rá, mint egy dühös kis póni.
- Brrr... Kirázott a hideg. - borzongott Szolóra. - Lumi neked meg mi bajod?
A lány suttogásra fogta a hangját:
- Ez a pali Fox haverja. Még az évnyitó utáni nap reggel találkoztam vele. Tudod akkor halt meg szegény Mandula és ő meg az a másik végig ott röhögtek rajtam meg mutogattak rám.
- Majd adok én nekik, tudják kivel szórakozzanak! - csattant fel Szoszi.
- Ne is foglalkozz velük, sok hülye barom. - mondta Éndzselin miközben a távolodó srác után mutatott.
- Komolyan mondom ez még Foxtól is rondább! - jegyezte meg Flammi. - Ugyanolyan sötét kisugárzása van mint Foxnak, csak úgy árad belőle a melegség!
- Az tuti! - nevetett Lumier.
- Amúgy nem tudjátok, hogy ki ez a gyerek? - kérdezte Zen. - Eddig még sose láttam itt.
- Gusztom sincs és én sem. - válaszolta Szoszi.
- Ja én se láttam még. - szólt Lumier. - Lehet hogy kilencedikes?
- Lehet. - mosolygott jelentőségteljesen Flammi. - Ezek szerint akkor Fox a kisebbekre bukik!
Ezen jót kacagtak.
  A hatodik óra csigalassúsággal telt el.
- Végre csöngettek! - pattant fel Flammi.
- Vigyázz Szilefin mert jövünk! - rikkantotta a mellette lévő padban Éndzselin.
A fizika leckét már le sem írták úgy rohantak ki az ajtón mind az öten.  A főbejáratnál egymást taposva tolongtak mind a többi gyerekkel együtt. Odakint már kisütött a nap, finoman melegítette az arcukat. A kórházhoz vezető út megrövidítése érdekében a susnyáson keresztül vágtak át. Nem zavartattá magukat egy kis gazzal meg sárral.
Az épület előtt Szolóra megszólalt:
- Mondtam már, hogy mennyire utálom a kórházakat?
- Ja, és nem félj nem vagy egyedül. - szólt Lumier rossz szájízzel.
Fertőtlenítő szag terjengett az egész épületben. Fehérre meszelt falak, komor beteg arcok és nyomasztó csend fogadta a látogatókat. Az információn egy idős nő tájékoztatta Zent, hogy Szilefin a 4. emeleten a gyerekosztályon van a 17 - es kórteremben.
- Pont 17? - kérdezte hangosan Flammi.
- Ez a szám, úgy látom ma egész nap elkísér minket! - húzogatta a szemöldökét Szolóra.
- Jaj mikor feleltél Foxszal, fú az nagy volt! - szólt Éndzselin. - Azt hittem megfulladok úgy fojtottam vissza a nevetést.
- Én nem tudtam visszatartani. - mondta felidézve a rémes képeket Szoszi.
- Hát szerintem ezt míg élünk nem felejtjük el. - jegyezte meg Lumier. - Szilefinnel tuti, hogy elmondjuk hagyj röhögjön ő is!
Zen elfordulva az információs pulttól kérdezte:
- Hogy menjünk lifttel vagy lépcsőn?
- Lifttel! - ujjongta egyszerre Éndzsi és Lumi.
- Én tuti, hogy nem megyek lifttel már egyszer beragadtam és nincs az az isten, hogy még egyszer liftbe szálljak! - tiltakozott hevesen Flammi.
- Jajj nyugi már, nem lesz semmi baj! - biztatta Szoszi.
- Flammi ne csináld már, nem fogsz beragadni! - húzta magával Éndzselin.
- Nem, nem akarok! - kiáltozott.
Lumier hátulról tolta, Szolóra meg Zen csak nevetett rajtuk. Aztán végül is sikerült behúzni a lányt az ajtón.
- Nem hiszem el, hogy berángattatok ide! - sipította Flammi.
- Ez meg, hogy működik? - kezdte verni a gombokat Éndzsi. - Megnyomom mindegyiket, oszt majd csak kilyukadunk valahol!
- Ne, úristen, ne nyomkodd össze vissza! - kiabálta kétségbeesetten Flammi, de már késő volt. - Most már tuti végünk, itt fogunk meghalni!
- Én a helyedbe nem nyomkodnám meg mindet, mert be fogunk ragadni. - csóválta a a fejét Szolóra.
A lift megindult felfelé, a bent levőknek pedig a gyomruk ugrott egyet a szívükbe, ahogy megállt.
- Mi van már itt is vagyunk? - csodálkozott Zen.
Az ajtó kinyílt és egy női robothang szólalt meg:
- Első szint.
- De mi a negyedikre akarunk menni nem az elsőre! - mondta bosszúsan Éndzselin.
- Engedj oda majd én! - tolta el Lumier a lányt a gomboktól.
Megnyomott egy kis felfelé mutató nyilat és a lift újra megindult.
- Most már ne nyúlj hozzá! - utasította rendre Éndzsit.
- Fú, kajak azt hittem beragadunk! - fújta ki az eddig visszatartott levegőjét Flammi.
- Egy pillanatra én is! - sóhajtotta megkönnyebbülve a kis Zen.
- Miért, szerintem tök sirály volt! - kacagta Éndzselin.
- Hát szerintem meg nagyon nem! - szólt idegesen Flammi.
  A lift hamarosan felért a negyedik emeletre. A folyosón mindenfelé ajtók nyíltak, mögöttük pedig betegek feküdtek a hófehér paplanos ágyakban. Szorgosan munkálkodó gépek tartották életben a testeket, amik lehet, hogy talán már sohasem nyerhetik vissza régi mivoltukat. Hőseinket gyomorforgató rossz érzés kerítette hatalmába ezektől a gondolatoktól. A 13 - as kórteremben egy kislány aludt. De nem pihentető természetes szunyókálás volt ez, hanem erőltetetten mély álom. Más szobákban is dolgoztak a fájdalomcsillapítók, az altatók és más gyógyszerek, csak úgy mint a fáradt orvosok és a lomha nővérek. Időnként gyereksírás hangzott fel valahonnan, máskor meg halálos csönd volt. Aztán feltűnt a következő ajtó a látóhatáron: 17 - es kórterem.
- Helyben vagyunk! - szólt Zen.
- Csak csendben nyisd ki lehet, hogy alszik. - mondta halkan neki Éndzselin.
- Oké.
  Az ajtó hangtalanul kinyílt és örömet okozó, de mégis szánalomra méltó látvány tárult a szemük elé. Szilefin az ágyán feküdt, arca beesett volt, a tekintete fáradt és karikás, a haja kócos. Ahogy meglátta a barátait egy halovány mosoly jelent meg az arcán.
- Sziasztok! Hát ti? - lepődött meg.
- Szia! - hangzott kórusban a vidám köszöntés.
- Jöttünk meglátogatni! - szaladt az ágyához Zen a lányokkal együtt.
- Hogy vagy? - tudakolta aggódva Lumier.
- Köszi, már kicsit jobban. - szólt kásásan a beteg.
- Tudod, hogy a szívbajt hoztad ránk? - kérdezte Flammi.
- Már kezdtük azt hinni hogy meghaltál! - mondta indulatosan Éndzsi.
- Ja legközelebb még egy ilyen és esküszöm, hogy... hogy nem tudom mit csinálok veled! - fenyegette elnevetve a végét Szolóra.
- Bocs, nem akartam, hogy aggódjatok miattam. - sütötte le a szemét Szilefin.
- Jaj, ugyan már csak viccelünk! Nem haragszunk rád! - nyugtatta kedvesen Szoszi.
- Inkább meséld el, hogy hogy a fenébe tudtál eltévedni abba a hatalmas erdőbe! - kérte Zen.
A szőke srác mindent elmondott nekik az erejétől telhetően ami történt vele, még az álmát is. A többiek elszörnyülködve hallgatták néha közbeszúrva egy " Én már meghaltam volna! " vagy egy "Úristen!" felkiáltást. Mire a mondanivalója végére ért már egészen kifáradt.
- Na de mi volt a suliba? Meséljetek már ti is valamit? Mi szóltak hozzá a többiek, hogy eltűntem?
- Hát ismételten meleg helyzetekben volt részünk. - vette fel a mesélés fonalát Flammi. - Nem hiszed elé mi volt föcin!
- Jaj az jó volt olyat röhögtem! - szúrta közbe Szoszi.
- Rájöttem, hogy látnok vagyok. Ugyanis reggel még mondtam, hogy ma biztos én fogok felelni Foxszal. Aztán Vental kihívta először őt utána meg azt mondta: Hát akkor tizenhétből vonjuk ki tízet az hét, a hetedik a naplóban pedig Dézier Flammi!
- Én meg olyat nevettem, hogy mindenki engem nézett! Fúú, nagyon gáz volt! - fogta a fejét Szolóra.
- És én ilyenkor nem vagyok suliba! - mondta kacagva Szilefin. - Ez egy égi jel Flammi. Titeket az isten is egymásnak teremtett.
- Dehogyis ez csak szimpla véletlen műve! - vágta rá az. - Olyan melegem volt azt hittem megsülök és még milyen büdös volt az a gyerek, valami szörnyű...
- De véletlenek nincsenek. - érvelt Lumier. - Minden okkal történik.
- De vannak! - kiabálta Flammi.
  Még egy fél percig ezen vitatkoztak. Elmesélték Szilefinnek, hogy mi volt a házi és azt, hogy quopert futottak tesin meg még egyéb más sulis dolgokról. 

9. rész

  Meghoztam végre az új részt, remélem tetszeni fog. :) Sajnos a suli miatt nem tudok mostanában gyakrabban új részt hozni, bocsi.  Ebben a fejezetben szegény Szilefin szenvedései tovább fokozódnak.  Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!

 Lázálom

   Szilefin zsongó fejjel feküdt le a fehér paplanos kórházi ágyra. Az ágyneműnek mint ahogy minden másnak fertőtlenítőszaga volt, de ő nem érezte, mert el volt dugulva az orra. Egy nővér pár perce adott neki lázcsillapítót, de nem érezte, hogy használna, mert egyre jobban fázott. Irtózott a gondolattól, hogy itt kell maradnia a kórházban egyedül. Odakint már vörös sugarait hozta fel a nap az ég aljára. A fiút egyre jobban rázta a hideg, egész testében remegett a takaró alatt. Bárhogy is próbálta abbahagyni nem tudta, nem volt ura a tagjainak. Mindene görcsbe volt rándulva, kapkodva vette a levegőt a száján keresztül. Ilyen fáradtnak és kialvatlannak még sose érezte magát. Közben azon gondolkozott, hogy most biztos egy jó ideig nem fog iskolába menni. Maga a suli az nem is hiányzott, csak a barátai. Ki lesz aki megvédi őket a gyomoktól? Zen még magát is nehezen tudja megvédeni, a lányok pedig lányok. 

- Mondjuk ők még mindig jobban tudnak magukra vigyázni mint én. - gondolta magában.

Aztán mintha a remegése enyhült volna, a szemét is lassan behunyta. Az arca még mindig égett mint a tűz, de a lélegzetvétele is egyenletes lett, mert végre valahára elaludt.

  Egy távoli ház fényei meredeztek ki az éjszaka sötétjéből. Nem messze tőle a macskaköves úton egy deres ló patája kopogott. Körülötte magas nyírfákat lehetett kivenni. A fenséges állat hátán pedig egy szőke ifjú ült. Ezüst színű lábvértet viselt és a fején egy ugyanilyen színű sisak volt. Zafírkék szemei szinte világítottak a sötétben.

  A ló egy nagyot horkantott amikor a házhoz értek. Szilefin leugrott róla és az egyik nyírhez kötötte. Az épület ajtaján aranyozott oroszlánfejes kopogtató vicsorgott. A fiú bekopogott rajta, remélve hogy valami szállást kap így éjszakára az ott lakóktól. Egy különös magas fiatal férfi nyitott neki ajtót. A haja rubintvörös volt, az arca hófehér és szögletes. A szemei élénk vérpiros színben izzottak.

- Szia, kit keresel? - kérdezte nyájasan.

A kerti lámpa fényében megvillantak a hegyes fogai. Szilefin teljes természetességgel válaszolt:

- Egy szállás kéne éjszakára, még hosszú út áll előttem. Hadba kell vonulnom.

- Kerülj beljebb fáradt utazó, mi szívesen fogadunk. - nyitotta ki a hatalmas ajtót Szili előtt.

- Köszönöm szépen. - lépett be a nagy épületbe.

  Belülről a ház egészen máshogy festett. A falakon mindenfelé kis töklámpások szolgáltatták a világítást. A aranykeretes festményeken különböző történelmi alakok voltak láthatóak. A hosszú előszobából mindenfelé más ajtók nyíltak. A vörös férfi kinyitotta az egyiket és bekiáltott az ott lévőknek:

- Van itt egy úr! Kérlek mutassátok meg neki a vendégszobát! 

A szobában egy kerek asztal körül ült két nő. Az egyikük magas volt és vékony, hosszú fekete haja a derekáig ért, kreol színű bőre és a vonásai leginkább egy indiánéra emlékeztették Szilefint. A ruhája is egy hosszú rojtos szoknyából és egy barna felsőből állt. A másik hajadon mintha teljesen az ellentéte lett volna: kicsit alacsonyabb volt és szép nőies idomokkal áldotta meg a sors. Rövid gesztenyebarna haja oldalt volt kettéválasztva, világos bőre és ragyogó aranybarna tekintete már szinte valósággal megigézte a fiút. A ruhája is egészen másképp festett. Szűk szárú fekete nadrágot és egy smaragdzöld ejtett vállú felsőt viselt. Mindketten rögtön felpattantak az asztaltól és a vendéghez siettek.

- Üdvözlöm uram. Jöjjön megmutatjuk a szobáját. - szólt csilingelő hangján a rövidebb hajú lány és karon fogta Szilefint.

- Köszönöm. - rebegte a fiú és érezte, hogy mindjárt elpirul.

A sötét folyosó végén balra fordultak és az indiánlány kinyitott egy ajtót: 

- Ez lesz az. Nem túl nagy, de kényelmes és puha az ágy. 

A srác először egy nagy bükkfából faragott fekhelyet pillantott meg, hófehér csipkés takaróval és párnával. Tovább hordozva a tekintetét egy három lábas üvegasztalt látott, rajta szép ezüstös tálban zöld almával. Az ágy mellett egy kis dióbarna éjjeliszekrény állt amin egy gyenge fényű gyertya szolgáltatta a világítást. 

- Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg. - mondta letéve a kard és a lábvértjét.

- Mondjuk például elárulhatnád nekünk a neved. - hajolt hozzá a gesztenyebarna hajú lány. 

A pillantása mint valami vadállaté, úgy világított a gyertyafényben. 

- Karic Szilefin. Hát a tiéd?

- Hívj csak Perkának. 

- Rendben Perka. 

Közben a másik nő észrevétlenül kiosont és bezárta az ajtót.

- Ő meg hova ment? - kérdezte a fiú.

- A dolgára. - mosolygott titokzatosan a lány. - Nem vagy szomjas?

- Ami azt illeti, igen. - vallotta be a fiú. 

- Akkor várj mindjárt hozok valamit! - szólt Perka és kisurrant az ajtón. 

Hamarosan visszatért egy arany tálcával a kezében, rajta egy talpas pohárral. Szilefin az ágyon ülve várta.

- Tessék.

A fiú megköszönte, elvette a poharat és belekortyolt. Az italnak finom édeskés íze volt, de nem emlékeztette őt semmi megszokottra. A lány mellé ült és mosolyogva figyelte őt aranybarna kígyószemeivel. Szilefin zavarodottan letette a poharat és belenézett az elbűvölő tekintetbe. A külvilág elhomályosodott körülötte, semmi más nem maradt csak ő és ez a gyönyörű álomnő. Perka egyre közelebb hajolt hozzá. A srác mozdulni se tudott, kővé dermedt. Legbelül érezte, hogy ezt nem szabadna, tiltakozott a lelke, de még a fejét se tudta elfordítani úgy megbénult. A lány cseresznyepiros ajkai már majdnem az övéhez értek.  De aztán hirtelen megálltak és a fülébe sziszegve ezt suttogták: 

- Nyugalom Szilefin, ne félj, nem fog sokáig tartani.

A fiú meg akarta kérdezni, hogy miről beszél, de nem jött ki hang a torkán, mindene elzsibbadt. Perka óvatosan visszahúzta a nyakát, majd megrázta magát. Szép fokozatosan eltűnt a haja, elsötétült a bőre, megnyúlt a feje. A kezei és a lábai is eggyé váltak önmagával. Szilefin pár másodperc múlva már egy hatalmas anakondával nézett farkasszemet, aki gyorsan levedlette magáról régi ruháit. A kígyó megmutatta hosszú villás nyelvét, mintha csak az áldozat szagának az ízét ízlelgette volna vele. A fiú még mindig nem tudott megmozdulni, de zafírkék szemeiből sütött a rémület. A rettenetes hüllő a nyakára kúszott fel, körbeölelve a testét és a karjait. Majd fojtogatni kezdte kipréselve belőle az utolsó lélegzetét is. Szilefin meggörnyedt a borzasztó súly alatt, a feje az ágyra zuhant. Minden erejével küzdött, de a teste nem engedelmeskedett neki, nem tudta megmozdítani se a kezét se a lábait. A szeme könnybe lábadt, az arca elfehéredett. A gyönyörű nő aki valójában egy gyilkos anakonda. Mindig is tudta, hogy egyszer a saját tehetetlensége fogja megfojtani. Még egy erőteljes szorítás a nyakán aztán érezte, hogy a gerince egy nagyot roppan. A világ elhomályosult előtte, az utolsó emléke egy nagy vérfagyasztó sárga szempár volt.